Egy teljesen más témában terveztünk cikksorozatot írni, amihez beszélgetőtársakat kerestünk. Megcsörrent a telefon, megbeszéltük, miről szeretnénk írni. Kiderült egy látássérült, nehéz sorsú ember van a telefonvonal végén, aki a reményt soha nem adja fel. Ő mesélt, mi megírtuk a történetét.

látássérült remény nehéz sorsok

Irány a főváros.

Minden álomszerűen indult Egy kisfaluból kőműves végzettséggel és gyakorlati tapasztalattal a fővárosba indult barátnőjével szerencsét próbálni. Nemcsak világot szeretett volna látni, hanem a munkából tisztességesen megélni, kőművesként elhelyezkedni a munkaerőpiacon. Tudatosan tervezett. 30 éves korában, mikor már stabil anyagi hátteret tud kialakítani, házat szeretett volna építeni, megnősülni és gyerekeket. Megpróbált minden akadályt átugrani. Eleinte lakhatási nehézségekkel küzdött, volt, hogy a párjával egy ismerősénél csupán pár órára hajthatta le a fejét. Nem adta fel, mindennap motiváltan érkezett a munkahelyére, és fedél is volt a fejük felett. Az építőiparban találta meg a számításait, szerette a szakmáját, elismerték, pénzügyi problémái sem voltak. Sok gyermekkori barátja is a városi életet választotta, akikre mindig számíthatott, ami nem maradt viszonzatlanul. Élvezte a főváros adta lehetőségeket, lépésről-lépésre haladt álmai beteljesülése felé.

Mindennek vége?

A sors másképpen gondolta élete alakulását. A szeme már nem működött megfelelően, egyre rosszabbul látott, reménykedett, de mindhiába, vannak dolgok, amihez az akarat kevésnek bizonyul. A diagnózis: retinasorvadás, a látóidege sorvadni kezdett, ami egyre súlyosabb formát öltött. Látássérülten a munkáját sem tudta elvégezni, barátnőjének kezdeti lelkesedése elmúlt. Egyedül maradt, munka és társ nélkül. Jogosítványát bevonták, a megspórolt pénzén vett motort is el kellett adnia.

Nem volt más választás: intézet.

Nem maradt választási lehetősége szülőfalujába kellett visszaköltöznie. Állapota nem javult, társasága sem volt, a Vakok Intézetét választotta. A látásának korlátozottsága sok mindenben megváltoztatta. Érezte, tudta mindent meg kell tennie-, ahogy fogalmazott-„ne bolonduljak bele-a helyzetembe”-, önvizsgálatot tartott. Türelmesebb lett az emberekkel, empátiája fejlődött, az intézetben társainak próbált segíteni, akár ügyeiknek elintézésében is. A társainak problémáját sajátjának érezte, aktívan részt vett az intézet mindennapjaiban is. A képviseleti fórumban tisztséget töltött be, jó kapcsolatot ápolt a szociális munkásokkal, konfliktus generálása helyett a problémákat akarta megoldani. A családot nem pótolta számára a lakók jelenléte, de úgy érezte, hosszú idő eltelte után tartozhat valakikhez.

Vissza a gyökerekhez.

Több év után a sors fintora, és a körülmények jelentős változása miatt a fehérbotjára támaszkodva újra útra kellett kelnie. Visszatért ahonnan indult, a szülőfalujába. Azóta sok minden megváltozott, ami számára nehezen feldolgozható. Sokan elköltöztek munka reményében, így csak egy két ismerős maradt a régiek közül.   Úgy gondolja, az emberek most kevésbé foglalkoznak a másikkal, leköti őket a munka és a saját családi életük is. Néha úgy érzi a látássérülése óta másképpen néznek rá az emberek, nem úgy, mikor teljes életet élt. Mindezek ellenére nem vesztette el az életben vetett hitét. Meggyőződése, hogy sokkal jobban kellene az emberek közötti kapcsolatokat ápolni, ez csak kölcsönösen vezet eredményre. Bárki kerülhet olyan helyzetbe, mint ő, ezt csak akkor tudja meg, ha gyökeresen, pld egy betegség miatt megváltozik az élete. Jelenleg édesapjával él, amíg az ingatlant nem sikerül felújítaniuk. Kérdeztem a vele való kapcsolatról is, amióta ideiglenesen együtt laknak, jobb lett a kapcsolatuk. Korábban úgy érezte az apja sajnálja, de az érzelmeit nem mutatja ki. Mostanában gyakrabban beszélgetnek, kezdi megérteni látássérült gyermekét

Nem adja fel.

A mindennapjait megtervezi, ebédet főz, ellátja a ház körüli teendőket. A bevásárlás nem könnyű számára, hiszen 1 kilométert kell gyalogolnia, amíg a boltba ér. Mikor az anyagiakra kérdezek, sem panaszkodik, mindazok ellenére, hogy rokkant nyugdíjból és vakok járadékából kell fenntartania magát. Imádja az állatokat, közösségi oldalán egy báránnyal „pózol”, összesen 3 van belőlük, akiktől szeretetet is kap, és a fűnyírót sem kell használnia. A beszélgetésünk során, szinte kérdezni sem kellett. Ömlött belőle a szó, tele érzelmekkel, és tervekkel.  A közösségi oldalakon aktív, megpróbál egyre több ismerőst, beszélgetőtársat találni. A spiritualitás is nagyon sokat segít számára, ezen a téren is folyamatosan fejlődni szeretne. Mikor a párkapcsolatokról kérdeztem, csalódottan válaszolt. Több társkereső oldalon próbálkozott, de sokan nem építőjelleggel közeledtek felé, tart attól a helyzete miatt nehogy kihasználják. Nem adja fel, reméli, hogy valaki hamarosan felveszi a kapcsolatot, akivel őszintén érdekek nélkül élheti le az életét, és segítségére lehet a mindennapokban.

K&P

A kép illusztráció.

Forrás: pixabay